La bicicheletta
Ce né sò ffatta póca dé fatìa,
parazzéccà la valle.
Jó sutóre mé scóléva,
ma quanto’jéva all’abballé,
paréva da vété,
nó fàlécaccio sènza scéllé.
Pétaléva fòr de sèlla,
m’afférév’a glió manubbio,
mé nnéscéva la léngua dafòra,
accómmé a nnó canòbbio.
Ma quanto m’abbiéva,
jó fecéva zicó jó séllétróne,
e mmé rétrovéva sèmbre,
addóssó a ccà frattóne.
La pórtéva aglió feraro,
pe tacce nà raddizzata,
a ccà parte mbò lla méglio,
andó s’éva ’mmaccióccata.
E quanto che bóchéva,
mé la méttevàngóglió,
e cómenzéva a córe,
pe ’nfà tardé aglió travàglió.
Me récordo chélla vòta,
có l’acqua e có lló véndo,
mé gghjappaó la pérnéciosa,
e mmé recóverao aglió cónvèndo.
E ppé la grazzia arécévuta,
l’appicc’aó a’lla bbatìa,
e gni vòta che lla vito,
la prègo, e mme vè da tice :
òjé bicéchélétta mé?
Ma pé ’cchij la simo fatta,
tutta stà fatìa!